Novella - Every night

Nem tudom elmagyarázni, mi is ez. Az anyám makacsságnak hívja, a barátaim hülyeségnek. Én úgy, hogy szerelem. Egy szerelem, amit sosem éreztem még, és valószínűleg soha nem is fogok senki iránt. Ezért nem tudok tovább lépni. Nem akarom elengedi Őt. Nem tudnék élni nélküle, és ez a tudat lassan megöl.
Egy bölcs nő már rég elhagyta volna. Egy erős nő bele sem szeretett volna. Hogy én melyik vagyok ezek közül? Egyik sem.
Hiszen egy megtörhetetlen kötelék fűz hozzá. A szerelem.

A sötétben ülve hallom, ahogy belép a házba. Az órára nézek. Négy órával később jött a szokásosnál, de  a dolgok mostanában szokatlanok. Az apró kis zajoknak köszönhetően látom magam előtt, mit is csinál éppen. Felakasztja a kabátját az ajtótól balra eső fogasra. A kulcsait hanyagul a nappaliban lévő kis asztalra dobja. A lépcső előtt ledobja táskáját, amit már többször kértem tőle, hogy ne tegye, mert mindig megbotlok benne reggelente. Egy puha anyag suhanása hallható ahogy leveszi a zakóját és a korlátra teszi. Más hangot nem hallok. Ezek szerint nincs rajta nyakkendő, valószínűleg azt már néhány órával ezelőtt elhagyta valahol. A harmadik lépcsőfok megnyikordul a lába alatt, ahogy a tizedik is, végül elér a a tizenötödikhez, az utolsóhoz is. Hallom a cipője kopogását a fapadlón, ahogy a szobámhoz közeledik. Megáll az ajtó előtt, nem nyitja ki, tudja, hogy ébren vagyok. Mindig az vagyok. Minden éjjel.

Tudom, hogy kérdések suhannak át az agyán a kilincset fogva: Vajon veszekedni fogunk? Kiabálni fog? Ki fog rúgni?
A válasz a kérdésekre: nem. Próbálok megnyugvást küldeni az ajtón túlra. Nem hiszem, hogy ez sikerült, de mégis lenyomja a kilincset. Egy apró sóhaj szökik ki ajkai közül, mintha felkészülne a legrosszabbra, ami sosem fog eljönni. Legalábbis ma biztosan nem.
Felkapcsolom a lámpát, és a szobát fény borítja el. Ez a fény pont arra elegendő, hogy lásson, de szerencsére kevés, hogy észrevehesse a könnyeim, így azok rejtve maradnak. Nem tudom, miért próbálom elrejteni őket egyáltalán, hiszen egyetlen pillantásból tudja, ha sírok. És most is sírok. Minden éjjel.

Visszatartom a levegőt, amikor egész testével a szobába lép, de megáll a küszöbnél. Halkan köszön egy 'Szia'-t, amit viszonozok. 
Mire észbe kapok, lábaim felé visznek. Azonnal körém fonta erős karjait, így testünk - melyeket egymásnak teremtettek - szorosan simult egymáshoz. Egymás karjaiban a feszültség fokozatosan enyhül. Arcomat nyakába temettem, parfümjének illata égette az orrom és könnyes szemeimet is. A fájdalom a szívemben azzal fenyegetett, hogy darabokra hullik, de nem érdekelt, figyelmen kívül hagytam. Mint mindig. Minden éjjel.

Kigomboltam az ingét és levettem róla. Érezni akartam az illatot, ami csak neki van.  Ezt az illatot a mellkasa közepén találtam meg. Először orromat érintettem bőréhez, majd egész arcomat mellkasába fúrtam. Nagyokat lélegeztem, ami jól esett a tüdőmnek, a testemnek, a szívemnek, és a lelkemnek is.
Elhúzódott tőlem, és hirtelen megcsapott a hideg. Nyögdécselni kezdtem tiltakozásul, ennyi nem volt elég, a teste melegét akarom érezni újra. Az ágy felé kezdett tolni, ekkor már tudtam, hogy hamarosan ott lehetek, ahol biztonságban érzem magam, ott - jobban tudom bárki másnál - ahová tartozom.
Óvatosan meglöktem, így az ágy szélére ült. Levettem a maradék ruhadarabokat, és meztelensége gyönyörűségét csodáltam. Egy remekmű ül az ágyamon. Sietve vette le rólam a hálóinget, tudta, hogy meztelen vagyok alatta. Mindig az vagyok. Minden éjjel.

Visszadőlt az ágyra, magával húzva engem is, miközben én kezemmel és ajkaimmal is testét ízlelgettem. Nyelvemmel elindultam a bokájától, végig a combján, egészen a mellkasáig. Lélegzet visszafojtva mondta, hogy élvezi, és folytassam. Másik lábát is ugyanebben a figyelemben részesítettem, mire lélegzete felgyorsult, merevedése csak nőtt a soha véget nem érő érintésemtől. Még nem akartam befejezni a teste kóstolgatását, de Ő is és én is túl türelmetlenek vagyunk. Hirtelen felhúzott magához, és szenvedélyesen falni kezdte az ajkaimat. Ezek szerint hiányoztam neki, de nem annyira, mint Ő nekem. Sosem annyira..
Az, hogy magamon érzem meztelen testét, még jobban feltüzel. Teljesen készen állok rá, magamban akarom Őt. És mintha csak olvasna a gondolataimban, átperdül, így én kerülök alulra. Lábaim közé térdel, közelebb húzódik, annyira közel, hogy pénisze hozzám ér. Egy pillanatra lehajol, ismét megcsókol, majd puhán államba harap. Kígyózva hozzányomom felsőtestem, mert tudom, hogy csak erre a megerősítésre vár.  Tűzben égő szemekkel néz rám, miközben belém hatol. Lassan csinálja, elnyújtja a pillanatot. Legszívesebben becsuknám szemem, hogy átadhassam magam az isteni érzésnek, de tekintete rabul ejt. Mikor végre tövig bennem van, lélegezni sem merek, a tüdőm úgy érzi tele van, csak kis sóhajokra vagyok képes.
Mozogni kezd felettem. Csípőm felemelve még jobban érzem Őt, és szinte egyszerre nyögtünk fel ettől az érzéstől.
Csak bámulom Őt, nem tudom levenni rólam a szemem, és a testem is egyre csak többet akar belőle. Szemei tükrözik érzelmeit. Eszeveszett mozgásba kezdünk, tudom, hogy így kér bocsánatot, a testével. A megbocsátásomat akarja és szeretni, engem. Szerelmes szavakat suttog a fülembe, amitől csak még forróbbnak érzem a belsőm. 
Már közel járok, próbálom tartani magam, de Ő arra kér, engedjem el magam, és én szót fogadok, szabadjára engedem a gyönyöröm. A nevét kiáltom. Követ engem a boldogságba. A boldogságba, amit csak a szeretkezésünk képes nyújtani mindkettőnknek. Ezekben a pillanatokban egyek vagyunk: egy test, egy lélek, egy elme. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagynak alább a gyönyör hullámai, és  visszaesünk a valóságba. 
A szoba lassan lehűl, és körbe veszi megizzadt testünket. De nem érdekel a hideg, teste melege még mindig véd. Nyugodtan fekszünk, míg lélegzetünk le nem csillapodik. Még mindig rajtam fekszik, még mindig bennem van, talán már el is aludt. De nem, megrázza fejét, ezzel jelzi: ébren van. Kicsit feljebb kúszik, mellkasomra hajtja fejét, a szívem fölé, és hallgatja a dobogást, ami szép lassan álomba ringatja Őt. Mikor már biztos vagyok benne, hogy elaludt, lassan legördítem magamról. Megébred, próbál visszahúzni, de elutasítom. Simogatom a fejét, míg vissza nem alszik, így ismét egyedül maradok a gondolataimmal és fájdalmammal. Még ébren vagyok, de csak pár percig. A testem már nem bírja tovább. Fáradt vagyok, és nem csak a szex miatt, minden miatt. Szeretetteljesen átkarolom a derekát, és lassan elaszom mellette, a szerelmem mellett.

***

Egy távoli csörgés kelt fel. Ránézek az órára és rájövök, hogy csak néhány órát aludtam. Hármat, hogy egész pontos legyek. Lassan Ő is ébredezni kezd mellettem, halkan egy 'Jó Reggelt!'-el üdvözöl, pedig a Nap még nem kelt fel. Mindketten kikelünk az ágyból, de útjaink innentől különválnak. Itt az ideje, hogy menjen. Tudom és Ő is tudja. Nem mond semmit, csak a fürdőszobába megy. Hallom, ahogy megnyitja a zuhanyt. Lemossa a testéről az éjszakát, beleértve engem is és a szeretkezést is.
Felöltöztem, és összeszedtem a ruháit. Nadrágzsebéből kiesett a mobilja. Felvettem, hogy a székre tehessem, a ruháira, de rezegni kezdett a kezemben. A kijelzőre néztem, nyolc nem fogadott hívás. A látottak után legszívesebben rá rontottam volna a fürdőbe, és leüvöltöttem volna a fejét a fájdalom és az összes f*szság miatt, amit miatta kell átélnem. De persze, ez a én hibám is. Saját magam aláznám meg, ha most veszekedni kezdenék. És különben sem most kéne kiakadnom, mikor elmegy. Lehet, ha most neki esnék, soha többet nem jönne vissza. És azt nem élném túl.
Kilép a fürdőből, gyorsan felöltözik, majd zsebébe csúsztatja a telefont, anélkül, megnézné, nem kereste-e valaki. Nem szólok neki a hívásokról, anélkül is tudja, hogy vannak. Rám néz, arcáról bűnbánat sugárzik, de én csak rá mosolygok. Egy fájdalommal és egyben örömmel teli mosollyal. Egy gyors csók, és egy ígéret, miszerint siet vissza hozzám. És én megígérem, hogy várni fogok rá. Mindig várok. Minden éjjel.

Elhagyja a szobát, és a házat is. Az ablakból nézem, ahogy a kocsijához sétál. Mielőtt beszállna, kivesz valami a zsebéből, de nem a telefont, valami mást. Bár túl messze van, hogy láthassam, már megszokásból tudom, hogy mi az.
A jegygyűrűje. Az egyetlen dolog, ami minden egyes nap emlékeztet, arra, hogy Ő sosem lesz teljesen az enyém. De a szívem, a hülye és kétségbeesett szívem még reménykedik, hogy egy nap ez majd változni fog. Szóval addig várok...
Várni fogok, amíg csak kell. Minden éjjel.